Epilogus

Reményvesztett

Epilógus

Hello!

A nevem Rebecca Cristina Hope, de mindenki csak Beccának hív.

Az életem mondhatni tökéletes…volt. Az élet rút játékot űzött velem. 8 évvel ezelőtt veszítettem el a szüleimet. Mindössze 10 éves voltam mikor bekopogott a Seattle-i rendőr, és valamit oda súgott a babysitteremnek. Még mindig előttem van, ahogy Mary elejti a tejes poharat, és arcához kap, majd szemeiben könnyek gyűltek. Rám adta a kabátomat, és egy szó nélkül odanyújtotta a kezemet a rendőrnek, aki erős karakán mozdulattal magával rántott. Magával rántott a végtelen semmibe, és a bizonytalanságba. Mary integetett az ajtóban, és a fülembe súgta „Minden rendben lesz, mire hazajössz,megcsinálom a fürdővizet! ”. Sose láttam többet. Azóta rokonról rokonra dobálnak. 5 évig New Yorkban éltem, a nagyapámmal, édesapám apjával, ám 3 éve ő is meghalt. Utánna Los Angelesben éltem, anyám alkoholista bátyának, első feleségénél. De ő Europába költözik, én pedig túl nagy nyűg lennék a nyakán. Kath, ugyanis Arheológus, és sok minden hiányzik a nyakába, de egy 18 éves depreszív alkatú lány biztosan nem.

Így most Édesanyám titokzatos húgánál Evanal fogok lakni. Igazából 2 hónappal ezelőttig nem is sejtettem, hogy anyámnak volt húga. Két hónappal ezelőtt kaptunk egy telefont Evatól, és felajánlotta, hogy költözzek hozzá. Vonakodva bár, de elfogadtam. Nem akarok tovább Kath nyakán élősködni. Hagyom, hogy élje az életét. Így most éppen az újabb bizonytalanságban tartok egy Forks nevű kisvárosba. Tiszta erdő, és az év nagy részében esik az eső.

- Biztosan tetszeni fog neked Forks! Hatalmas az erdő, és van egy gyönyörű tengerpart, egy indián rezervátum, tiszta természet!

- Hát igen… nem is a jó öreg L.A. Szerinted lesz téreröm? – kérdeztem az ablakon tetettet morfondírozással kibambulva.

- Hülye! – torkolt le nevelőanyám. – Miért ne lenne térerő, Te! – mosolygott.

- Kitudja… Talán még a busz se jár erre. Majd küldök neked Europába postagalambot –Küldtem felé szokásos félmosolyomat.

- Még mindig tartom magam az induláskor mondottakhoz –Mondta miközben elhaladtunk az „Üdvözlünk Forksban” tábla mellett. – Gyere velem Europába. Imádnád Görögországot!

- Megmondtam, hogy nem Kath! Maradok Amerikában… vagyis…. Forksban – küldtem felé egy műmosolyt.

- Megérkeztünk!- Állt meg egy öreg ház előtt.. Nagyot nyeltem.

- Meg. Köszönöm, hogy elhoztál.

- Szeretnéd hogy bemenjek veled?

- Nem köszönöm… Ez az én harcom. Kérlek hívj fel ha Europába értél, és vigyázz magadra!

- Rendben… te is Becca… Megölelnél? – mondta miközben óvó karjaiba zárt. Olyan jó meleg volt mindig nálla. Mindig barátnőként tekintettem rá… de valahol mégis olyan volt, mit egy pótanyuka. Mint egy igazi anyuka, amilyen nekem sose volt.

Bár már 10 éve voltam, de sohase voltak igazán a szüleim. Mindig úton voltak. Édesapám vezető koreográfusa volt Madonnának, valamint koncertszervezője. Anyám pedig mindig velement. Én valahogy csak közbejöttem. Mint egy „baleset” kerültem be a körforgásba. Mivel még kicsi voltam, sose mehettem velük. Utoljára is csak kérleltem anyut, hogy vigyen magával. Mindig otthon hagytak egy babysitterrel. Így nöttem fel. Mégis akkor ott, utoljára anya lábába kapaszkodtam s könnyezve kérleltem, hogy vigyen magával. De ő rám se nézett miközben keményen „Nem!”-et mondott. Ott sírtam, toporzékoltam, és ő csak sminkelte magát tovább, és rám se nézett. Összefacsarodott a szívem az emlékképen merengve. Mégjobban magamhoz szorítottam Kath-et, és éreztem, ahogy könnyek csurognak az arcomon. Úgy fog hiányozni.

-Hiányozni fogsz! – nyögött fülembe sírva Kath. Megelőzött. Mint mindig. Most is. Ezen elmosolyodtam. Még egyszer megöleltem, majd kiszálltam a kocsiból. Kivettem a két utazótáskát a csomagtartóból, és behajoltam még egyszer a kocsiajtón. Adtam még egy nagy puszit Kathnek.

- A többi csomagod a jövőhéten érkezik. Légy jó, angyalka.

- Te is. És küldj nekem valami szuvenírt! J Szia!

- Rendben. Szia!

Befordultam az ajtóhoz, és nagy levegőt vettem. Becsengettem. És vártam. Kinyílt az ajtó és –azthiszem-ajtót nyitott Eva.

- Szia Rebecca! Eva vagyok, bár azthiszem ezt sejtetted! – a mosolya elképesztően szép volt! Alig hittem el hogy egyedül ék.

- Szia! De csak Becca! – Magához ölelt, én pedig kissé zavarba lettem. Egyszer eddig talán egyszer beszéltünk telefonon, és kaptam töle egy e-mailt, hogy mit ne hozzak magammal.

- Gyere be, körbe vezetlek.