1/4 Mondva csinált amnesztia

Nem tudom hanyadik pohár valamit döntöttem magamba a teraszon ülve. egyedül. Nessiet leráztam, vagyis lerázattam, mivel szóltam Jakenek, hogy foglalja le… És ott ültem egyedül… vagyis azthittem egyedül.

-Nem lesz egy kicsit sok?-ismertem ezt a hangot. Ez Embry hangja volt…

-talán… de minek álljak le.. ugysincs jobb dolgom-lassan odasétált mellém, és leült.

-Fázol? –kérdezte tölem. gondolom feltünk neki, hogy vacogok.

-Nem.

-Nem ciki hz bevallod fázol- mosolygot. Ugyéreztem magam mint egy kislány. akit csokilopáson kaptak… elpirultam.

-Ok… fázom.-néztem a szemeibe. Elvesztem bennük… teljes mértékben. Vlt ebben a srécban valami, ami nagyon nagyon megmozdított belül. Igéző volt a tekintete, és a hangja annyira nyugtató- Mint egy rég elfelejtett dal, egy holdas éjszakárol. Beleborzongsz, mégis szükséged van rá.- Hogy-hogy kijöttél?- törtem meg a csendet végül.

-Meguntam a bulit.

-Vagy a csajt?- néztem rá kajánul.- Helyes lány- biccentettem be, a barna lányra, aki most Jakkel beszélgetett.

-Nem csipem az idősebb nőket.

-Idősebb nállad? – néztem ámélkodva…

-Igen… Jake nővére…

-És az arc simogatás, a sugdolozás- csuszott ki a számon.. részegen kotyogok.. és beszélek.. sokat..tul sokat. Embry hangosan nevetni kezdett.

-Félreérted. Haverok vagyunk! Ismerem a barátját, gy utácban laktunk..-szóval nem a csaja? EEZAZ! akkor puhatolozzunk tovább.

-Barátnődet nem zvarja?

-Rebecca. Ha kiváncsi vagy arra, hogy van-e barátnöm, miért nem kérdezel rá?- lebuktam.najo…jöjjön a beismerés…

-Van barátnőd?

-Nincs.- ezt a szót szinte csak lehelte. Az arca alig pár centire volt az enyémtől, és mélyen a szemeimbe nézett. Megköszörültem a torkomat, majd megszólaltam.

-Te nem is vagy iváncsi arra, hogy nekem van-e valakim?- kérdeztem szinte csak suttogva a szavakat.

-Ha lenne, már nem ülnél itt velem…- közelebb huzodott- és most elhuztad volna az arcodat.

-Pimasz segg!- csuszott ki a számon, eltoltam magamtól, majd felugrottam a terasz lépcsőjéről... undorito féreg.. leteperne így részegen! felháborodtam, elkezdtem menni, csak elfele, le a partra. Alig hittem l hogy Embry ilyen. romantikusnak hittem… kedvesnek, és, ÁU! elestem.

Leültem a parton és elkezdtem a vizet nézni.

-Rebecca sajnálom!- halottam Embry hangját.- Ne haragudj- letérelt elém- sokat ittam, és csak viccnek szántam. Sose használnám ki a helyzetet!!.- felnéztem a szemeibe. Tudtam hogy nem hazudik. Az előbbi magabiztosság helyére, most ijjedtség szökött az arcára. Forgott velem a világ.

-Rosszul vagyok.- Mondtam, mire ő magáoz huzott, és a vállára hajtotta a fejemet.

-Hunyd be a szemed.-suttogta. Tényleg jobb volt igy. Ahogy magához ölelt, és ott ültünk egymás melett.. olyan jó volt… melengető. Belefurtam arcomat a kulcscsontjának hajlatába, és így szívtam magamba az illatát. nem ismetem őt. nem tudom kicsoda. De ugy éreztem kötödni akarok hozzá… Ngyon erősen, mindenek felett. Lassan puszit leheltem a nyakába, mire ő mély levegőt vett, felemeltem a fejemet, majd szó nélkül puszit adtam az arcára is.

-Jobban vagyok- szoltam szinte hangtalanul.

-Örü---örülök.-mondta. zavarba jött, nagyon…

Végül felkisért a kocsimhoz és befektetett a hátsó ülésre. betakart az ingjével (Embryn aznap este egy fekete póló volt, és rajta egy ing) majd a combjára tette a fejemet, majd simogatni kezdte a hajamat. Így aludtam el. olyan érzésem volt mint mindig. Mintha nem is lenne uj az érzés, hogy Embry mellett alszom.

Másnap reggel szörnyű fejfájásra ébredtem… És szörnyü felismerésre. Bár Embry már a vezető ülésen aludt, nem „alattam”, rámtört a felismerés… a PUSZIK! Mit puszik, apró csókok, amik az elfojtott érzéseimböl fakadtak… jézusom… Megmoccant-. a szivem majd kiesett.

-Jó reggelt. köszönt hallkan

-Jó reggel…t..- mosolyogtam.

-Jól kiütötted magadat… emlékszel valamire?- Ezaz!

-Nem… -szinte köptem a választ. Ugy huztam magamra a részegség utánni amnesztia mesét, mint egy jó meleg takarot…- semmire se emlékszem…mikor jöttem ide aludni…

-Ohh…-láttam hoyg elszomorodott..basszus!- ugy két ora fele ültünk be…

-Értem.. köszi hogy vigyáztál rám.

-Semmiség…

/Ohh Kath!

Bárcsak visszakaphatnám azokat a perceket... Azokat az eltékozolt édes, drága perceket, amikor még nem voltam az övé. Amikor még magamban is próbáltam letagadni mit érzek... hogy milyen fontos nekem... hogy ő a mindenem, az életem. Bár tudhattam volna már akkor! Nem pazaroltam volna el egy percet sem koholt kifogásokkal,arra hogy miért nem tudok szeretni...

Ohh Kath.. ha tudtam volna minden eltékozolt édes percet újra élnék, és újra és újra az ővé lennék... Azé, aki megmentett...mindenhogy ahogy egy embert meg lehet menteni...

Ohh Kath... Vele együtt a reményt is eltünt...Mondd miért kellett őt ilyen hamar elveszítenem?/