A csókja egyszerre volt lágy és tüzes. Ajka olyan lassan ért az én ajkamhoz, annyira óvatosan és lágyan hogy beleremegett a teste. Éreztem hogy valami kitörni akar belőle, és hogy mennyi erőfeszítésébe kerül visszafogni magát. De én nem voltam ilyen erős. Beleunva az óvatos, lágy érintésekbe, hevesen tapasztottam számat az övéhez, éreztem hogy nem bír magával. Bal kezét a hátamra simította, jobb kezével pedig a derekamat ölelte, így húzott magához közelebb. Én, eddig magam mellett lógó karjaimmal, a hajába túrtam. Mire észbe kaptam… Mit csinász Becca??? Alig ismered ezt a srácot… egy boszorkány vagy, ő egy alakváltó farkas micsoda, és itt smárolsz vele már vagy 10 perce. Ebből elég…. most kell abbahagynom
De édes istenem, annyira tudja, éppen mire vágyom, úgy csókol, mint még soha senki más. Beleremegek minden érintésébe. És ahogy ő mozdul, mozdulok vele… mintha eggyé olvadtunk volna.
-elég- alig hallhatoan suttogtam, de magamnak elentmondóan, csókóltam ujra… nem akartam abbahagyni, de kelett…
-Tudom- súgta ő is, de közben ő is csókolt. De nem csak a számat az arcomat, a nyakamat, és ujra a számat.
-Menned kell.- szoltam határozottan, majd kitessékeltem az ajton. Miközben mentünk lefelé a lépcsön folyamatosan csókoltuk egymást, olyan erős.. sokkal erősebb nállam, de nem érdekel… nem félek már tőle. Nagy nehezen eljutottunk bejárati ajtóig, majd kilöktem azon. Ahogy meglepődött arca előtt bevágtam az ajtót, egyből lecsusztam a földre a fal mentén. ziháltam… majd beleörültem… Embry… mintha megtaláltam volna a másik részem… mintha eddig rád vártam volna.
A nap további részét a tetön töltöttem, egy doboz cigivel egyetemben. Legalább 3-4 óra hossza kelett ahhoz, hogy a légzésem normális legyen. Újból. Vissza kellett térnem a valóságba, a valóságba, ahol tanuló boszorkány vagyok, akit a felelőtlen nagynénje magára hagyott egy hétre. Mind e melett pedig egy boszorkány, aki beleszeretett valami alakváltó farkas emberbe. Ugy éreztem magam, mintha egy Anita Blake könyvbe csöppentem volna.
És mégis mindeközben Embry csókja, érintése annyira más volt… Mintha meggyujtott volna, miden érintése, minden pillantása pedig olyan babonát szórt a szívemre, hogy azt hittem, nincs megoldás. Veszélyes vagyok számára. Mégis, e pillanatban nem bírom elképzelni, hogy távol maradjak tőle. Miközben elnyomtam az utolsó szál cigit, és elnyomtam a hamutálcának kinevezett kávéscsészémbe, óvatosan visszamásztam a szobámba. Az ágy ugy hívogatott magához, mint valami földöntúli menedék. Talán az álom majd mindent rendbe hoz. Majd mindent megértet velem, és visszalök a valóságba. A valóságba, és a valós, reális életbe, amit itt Forksban elvesztettem.
Fülemben kedvenc dalom szólt, s álmaimban, normális életet élhettem… Bár aznap már tudtam, hogy az életem nem normális, nem is sejthettem, hogy a holnap mit tartogat…
